Hogyan kezdtél mutatványozni?

Középiskolás éveimben csöppentem bele; az egyik osztálytársamat - a mai napig jó barátném - követve kipróbáltam a vívást. Később jártam oda egy évig, s bár nem szereztem óriási kardvívási tapasztalatot, de edzésnek jó volt. Valahogy nekem nem is fekszik ez a műfaj… viszont megismertem a közeget! A víváson kívül reneszánsz tánccal, színészettel, íjászattal, mutatványozással is foglalkoztak. Tulajdonképpen az egész közösségre jellemző egyfajta fanatikus önfejlesztés. Komoly kutatómunka övezi a tevékenységeket; szakértőkről van szó, akik arra törekednek, hogy minél hitelesebben adják elő magukat. A fellépések alkalmával nem csupán szimpla kardcsattogtatásra számíthatnak a nézők, hanem élő táborképre, melyben mindenkinek megvan a szerepe. A katonáknak vannak öltöztetőik, azoknak van sátra. Mindenki kiveszi a szerepét a tábor működtetésében: sátorállítás, mosogatás, pakolás, ebédkészítés, stb. Később a reneszánsz évben (talán 2008-ban) igen sok fellépésre volt lehetőségem az alapítvánnyal –akkoriban mint menetdobos kísértem a csapatot. A vívó bemutató alá adtuk az alaphangot, illetve a felvonulásokat kísértük le. Főbb helyszínek ahol jártunk: Savaria Fesztivál Szombathely, Komárom, Eger, Visegrád, Gyula, Ozora, Horvátország...

Milyen készségeket/képességeket kellett fejlesztened, s ezek a hétköznapokban segítségedre voltak-e?

Csapatmunka/csapatszellem, improvizáció, kreativitás, kitartás, humorérzék. Azt hiszem, ezek nélkülözhetetlenek bármely munkahelyen…

Melyek a mutatványosok fajtái?

Zsonglőrök, tűzzsonglőrök, gólyalábasok, műsorvezetők (vagy porondmester), akrobaták, bohócok... stb. Őket jó esetben kíséri még egy zenekar.

Mesélj a gólyalábról (hogyan kezdted, felállás rá, paraméterek)!

A gólyalábazás ismerete egészen máshonnan jön. Barátnőimmel, akik többek között az alapítvány tagjai voltak, elhatároztuk, hogy elfogadunk egy íjásztató foglalkozást Balatonszemesen. Felállítottunk egy tábort és egy íjászpályát, tanítottuk az embereket, hogyan is kell kezelni az íjat, s ők élvezték az új élményeket. Lehetőséget kaptunk a Balaton túlpartjára, Balatonalmádiba - mint később kiderült, borfesztivál volt. A sok részegnek nem erőltettük az íjászatot, de ott találkoztunk azzal az emberrel, aki később megtanított minket gólyalábazni, s akivel aztán létrehoztunk egy társulatot. Nagy álmokat szövögettünk, műsorokat tettünk össze, céges rendezvényeken kezdtünk el fellépni. Díszletet, jelmezt terveztünk és készítettünk. A Tűzraktérben volt lehetőségünk próbálni, ahol még több hozzánk hasonló emberrel ismerkedtünk meg. Később velük mentünk több alkalommal is a Dubai Fesztiválra fellépni.

A gólyalábra többféleképpen fel lehet állni. Én egyedül szoktam, asztalról vagy valami magasabbról, korlátról, lépcsőről, létráról. Úgy is lehet, hogy egy ember megáll előtted szemben, megfogja a térdeidet, te a vállait és kiegyenesedtek. Vagy két ember egyik az egyik oldaladról, a másik a másik oldaladról benyúl a karod mögé és felemel.

A mi gólyalábunk átlagosan 80 cm hosszú, de van 120-as lábunk is.

Borulás- és egyéb veszélyek? Emelkedő, macskakő, ingovány, egyéb extrém terepek?

Ha gyalogolsz, mit csinálsz? Folyton eldőlsz, de magad elé teszed a lábad és úgy nem hasalsz el. Így működik ez gólyalábon is. Sosem tapostam el senkit.

Tény hogy emelkedőn meg macskakövön és ezek kombóján kihívás két rúdon lépegetni, de eddig nem okozott gondot, ez is csak gyakorlás kérdése. Konkrétan volt olyan hogy gyerekek kapaszkodtak a lábamba és elkezdtek izomból rázni. Nem estem el, de őket szívesen kiporoltam volna.

Tűzmágia...

A piromániával már külön ismerkedtünk, csak meglepetés volt, hogy mind a Mare Temporis is mind mások is ezzel foglalkoznak és tökélyre fejlesztik a tudást. Amikor elkezdett megjelenni Magyarországon az ördögbot meg a meteor, zsonglőrjátékok már akkor érdekeltek minket. Akkoriban a Tabánban volt nagy zsonglőr gyülekezet, bár mi inkább a középsuliban és egy törökbálinti telken gyakoroltunk. Később jött, hogy lehet ezt tűzzel is csinálni. Készítettünk tehát magunknak tüzes eszközöket, elkezdtük próbálgatni magunkat. Kifejlődött, mire kell odafigyelni, miket lehet megcsinálni. Sok tüzes fellépést terveztünk meg és sok helyen felléptünk ezzel is. Az a jó, hogy a tűz valahogy mindenkit érdekelt, és valahogy mindenkinek akadt olyan eszköz, ami testhezálló. Így történeteket tudtunk elmesélni egy-egy fellépés alkalmával. Komoly rákészülések, próbák előzték meg a fellépéseket.

A tüzes eszközök fémből és kevlárból készülnek. Petróleumot használunk hozzá. Minden esetben oda kell figyelni a tűzvédelemre: ez nem veszélytelen játék. Otthon egyedül kipróbálgatni laikusoknak nem ajánlom. Benzint kifejezetten tilos használni, túl nagy az égésfoka! Az eszközöket petróleumba mártjuk, aztán hagyjuk kicsöpögni, ki is rázzuk, hogy ne a közönségre fröccsenjen műsor alatt, mert az is veszélyes pl. pörgő eszközöknél. Mindenképp oda kell készíteni egy vizes törölközőt a helyszínre: ha el akarod oltani az eszközt akkor az alá kell bedugni, hogy elzárja a levegőt a tűztől. Előfordultak balesetek. Égő poi feltekeredett a kezünkre, felgyulladt a hajunk, műszálas ing mellkasra égett. Ezekre oda kell figyelni. Hajat összefogni, ruházat ne kapjon lángra, és legyél ügyes, ne gyújtsd fel magad!

A meteor különben teljesen más, mint a poi, csak azért említem így, mert így terjedt el Magyarországon először. Valójában, amit sok helyen látni lehet, az a poi. Hagyományosan egy zsinegen függő szalagos tasak, amiből 1-1 van a jobb és a bal kezedben, és azt pörgeted különböző ügyességgel. Ezzel szemben a meteor szalag nélküli, és egy zsinegen van mindkét labda. Ezzel nehezebb játszani.

Tűznyelés/tűzfújás? :)

A tűznyelésnek tulajdonképpen az a lényege, hogy elzárod az oxigént a tűztől, ami ettől kialszik. Megeszed a tüzet!

A tűzfújás a közhiedelemmel ellentétben nem tequilával működik, de még csak nem is fater borzasztó kerítésszaggatójával. Petróleum az is. Illetve van, aki erre külön tűzfújó folyadékot használ. Szerintem mindkettő épp elég mérgező. Nem egy ismerősömnek ment tönkre a foga. Nem ajánlom kipróbálni!

Mi először vízzel gyakoroltunk a szánkkal porlasztani. Aztán próbálgattuk petróleummal. Sokat kell gyakorolni a látványos eredményért. Én egyszer véletlenül egy kicsi korty petrót lenyeltem, félórán belül ürítettem is a beleim tartalmát.

Melyik fajta fellépés a kedvenced?

Dobolni nagyon szerettem, a gólyalábas fellépések pedig nagy élmények voltak. Szerettem a tüzezést is, bár technikailag nem voltam a legjobb pl. a meteor/poi-val, de megtanultam a tűznyelést, illetve tűzfújást is. Az a jó mindegyikben, hogy sokszor kell improvizálni. Sokszor máshogy alakulnak dolgok, mint ahogy előre elképzelted, gyorsan ki kell találni, hogyan máshogy. Nagy élmény, amikor jól jönnek ki a dolgok.

Szerintem még ma is tetszik az embereknek egy-egy igényesebb fellépés. Muszáj kicsit mindig jobbat, kicsit mindig újabbat nyújtani persze, mert egy idő után megunják. Mi is erre törekedtünk évről-évre. Ha ugyanaz van mindig, az minket sem szórakoztat.

Hogyan jutottál el menhelyre?

Szeretem az állatokat, mint a legtöbb ember. Kiskoromban kaptam egy macskát, aztán csak úgy jött a többi: kutya, még több macska, tengerimalac, hörcsög, patkány, görény, nyuszi. A gimnázium alatt kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy önkénteskedjek egy állatmenhelyen. Végül is nem kellett hozzá más, csak szabadidő és állatszeretet. Meglátogattam jó néhány menhelyet, és úgy éreztem, hogy szeretném ezt csinálni.

Mi volt az első benyomásod a helyről és ott dolgozókról?

Nehéz körülírni az érzést, mikor az ember a városból berongyol egy menhelyre. A kennelekben csaholó kutyák látványa egyszerre szívfacsaró és örömteli. Sok látogatónak elered a könnye, ami érthető, hiszen ez egyszerre szép és borzasztó érzés. Szép, mert a kutyák itt biztonságban vannak, vágynak egy kis szeretgetésre, csillog a hála a szemükben, de szomorú is, mert mindemögött ott van az a tény, hogy nekik nincs családjuk és az emberi hülyeség áldozatai mindannyian. Ez a kettősség egyébként az egész önkéntességre jellemző.

Az ott dolgozók is legalább ilyen vegyes képet mutatnak: mind eltökéltek és szeretetreméltók, de mindenkinek karikás a szeme, hiszen szinte mindenki munka mellett foglalkozik a menhellyel és az állatokkal. A rengeteg tragikus történet pedig bizony nyomot hagy az emberben, sajnos ez is kiütközik néha.

Mi történik, az állattal, amikor bekerül a menhelyre?

Függetlenül attól, hogy bejelentésre behozott, baleseti- vagy telepről mentett kutyáról van szó, az első, hogy alapos állatorvosi vizsgálatnak vetik alá őket: belső élősködők, krónikus és akut betegségek, emésztési-, légzőszervi problémák: gyakorlatilag mindenre kiterjed a vizsgálat, megkapják a szükséges oltásokat, majd két-három hét karantén után (ez általában - ha van rá mód - az állatorvosnál, vagy ideiglenes befogadónál/önkéntesnél zajlik), ha azt az állapotuk engedi, jön az ivartalanítás. Ezt minden esetben elvégzik. Ezután bekerülnek a menhelyre, ahol elhelyezik habitusuknak, méretüknek, egészségi állapotuknak megfelelően.

Hogyan viselik ezt (nyilván egyedenként eltérő)?

Tényleg nagyon változó, néha teljesen logikátlan a helyzetükre adott reakció. A rossz körülmények közül mentett, elhanyagolt kutyák általában hálásak, vidámak, örülnek az ember közelségének, annak, hogy mindennap tud enni, van kivel játszani. Sok kutya azonban teljes letargiába esik, esetenként agresszívvá is válhat az ismeretlen helyzettől, például nem hajlandó elviselni a többi kutyát. Sok a viselkedési zavar, például a séták esetén, a pórázrángatás, rohanás, „pezsgés”. A legtöbb kutyát így vagy úgy, de nagyon megviseli a menhelyi lét. Persze valószínűleg ők is tudják, hogy mégiscsak az a legtöbb, amit tehetnek magukért, hogy elviselik.

A kezelhetetlen egyedek, gondolom, mennek a levesbe.

Egyáltalán nem. Az ilyen kutyákat igyekszenek „nevelőszülőkhöz” adni. Ez gyakorlatilag ideiglenes befogadóhelyet jelent, ahol a kutyát megpróbálják otthoni - tehát kellemesebb, megnyugtatóbb - körülmények között szocializálni. Megtanulják az emberrel és társállatokkal való együttélés alapvető szabályait, így több esélyük van arra, hogy gazdát találjanak. Persze a leendő gazdival mindig tudatják, hogy a kutyának problémái voltak/vannak, s általában csak tapasztaltabb kutyáshoz adják ezeket az egyedeket. Persze, velük nehezebb, egy-egy ilyen állat akár hónapokat is eltölt a menhelyen, mire megtalálják egymást a gazdájával. Ritka, hogy egy állatot azért altatnak el, mert gondok vannak vele. Minden kutya nevelhető, egyedül az anyagiak tehetnek keresztbe, de ez sajnos az egészséges, problémamentes kutyákat is érinti.

Az állatok hatnak egymásra? Vagy mindenki külön lakrészt kap?

Sajnos a helyszűke mindig kardinális kérdés egy menhelyen. Örök érvényű, hogy mindig több a kidobott, „hazátlan” kutya, mint a férőhely, nem megoldható, hogy egy kennelben egy kutya lakjon. A kennel méretétől függően 2-3 kutya szokott együttlakni, a kölyköket pedig általában együtt helyezik el. Ez újabb problémaforrás, ugyanis többnyire elhanyagolt és/vagy alulszocializált kutyákról van szó, sokszor előfordul, hogy nem tűrik egymás társaságát. Ugyanakkor, ha megfelelően sikerül párosítani az állatokat, kellemes társaságot nyújthatnak egymásnak addig is, amíg nem jön értük a megfelelő gazdi, vagy amíg nem jönnek a gondozók, esetleg hétvégente a látogatók.

Nyílt nap?

A legtöbb menhelyen rendszeresen tartanak nyílt-, illetve örökbefogadó napot. Ezek általában hétvégente kerülnek megrendezésre, ilyenkor a menhely kapuja mindenki számára nyitva áll. Ez egy nagyon fontos esemény az állatok mindennapjaiban, hiszen ezek azok a napok, amikor mindenféle jóval és töméntelen szeretettel halmozzák el őket. A sok állatbarát beözönlik a menhelyre, a kutyákat pedig hirtelen őrületesen ingergazdag környezet veszi körül, mindenkinek jut egy jó adag simogatás, nagy sétálások, és általában ilyenkor kapja meg a menhely az adományokat is, melyekre mindig szükség van: bolhanyakörv- vagy patron, takarók, játékok, nyakörvek, pórázok, gyógyszerek, konzerv- és szárazeledel. Van még egy nagyon hasznos oldala az ilyen hétvégéknek: sokszor a látogatók közül kerülnek ki a gazdik, sok „nagy szerelmet” láttam már kibontakozni az egyébként jellemző zűrzavarban J

Gyakran fordul elő hirtelen felindulásból elkövetett hazavivés, mely után az állat visszakerül a menhelyre? Vagy még rosszabb: a meggondolatlan „gazda” vissza se meri vinni, csak kirakja?

Sajnos van ilyen, éppen ezért mindig minden körülmények között leellenőrzik, hova, milyen körülmények közé kerül a kutyus. Megpróbálnak elbeszélgetni a leendő gazdival, megtudakolni, van-e kutyás tapasztalata, hogyan képzeli el a kutyatartást, milyen a hozzáállása. Előfordul, mikor ennek a „tapogatózásnak” alapján nem adják ki a kiválasztott kutyát, hiszen annak a világon semmi értelme, hogy a kutya eltöltsön két hetet a gazdinál, aki rájön, hogy a kutya neveletlen, túl szeretetéhes, vagy túl bizalmatlan, rombol, vagy szökik, vagy nem szereti, ha a gyerekek összekötözik a fülét a jobb mellső lábával: ilyenkor rosszabbik esetben bekerül az illatos úti telepre, jobb esetben pedig visszaviszik a menhelyre, ami ha lehet, még egy kicsit ront a kutya kedvén. Hatalmas csalódás tud ez lenni nekik. Mindenképpen szűrni kell, kihez ad kutyát a menhely, nehogy a legközelebbi illatos úti látogatáskor ismerős arc könyörögjön az embernek a rács másik oldaláról.

A szűrésnek köszönhetően azonban hálistennek az esetek többségében sikerül megfelelő, végleges otthont találni a kutyáknak. Már ha sikerül egyáltalán találni. Mert hát ugye mennyivel divatosabb százezerért malamutot venni a panellakásba, mint befogadni egy „rászorulót”.

És ha fél évig nincs gazdi, az állat mehet a tigrisketrecbe eleségállatnak, vagy a szomszédos kínai konyhára, gazdagítani a csípős-savanyút?

Nem. Nem ritka, hogy egy problémásabb állat akár egy évig is a menhelyen marad. Tény, hogy „nem gazdaságos” a tartása, foglalja a helyet, eszi ki a menhelyet a pénzéből, de mégiscsak egy élőlény. Ha más nem, hát éldegél a menhely gazdasági udvarában a tyúkokkal-kecskékkel, a menhelyek úgymond „saját kutyái” általában ilyen állatok. Altatni nem szoktak, ennek van jó és rossz oldala is. Amerikában megteszik, de egyrészt az cirka 14000 km innen, másrészt egy másik kultúra, de valószínűleg ott sem teszik szívesen.  Levesbe és eledelnek nem adnak ki kutyát, ez biztos.

Gondolom, minél fiatalabb az egyed, annál jobbak a kikerülési esélyei.

Igen. Pedig a kölyökkutya általában problémásabb, mint egy felnőtt. Szeleburdi, önfejű, pisil, ahol kedve van, pórázra kell szoktatni, le kell szoktatni a saját kis kitalált hülyeségeiről. Képzeljünk el egy 14 éves metálos, feketére kikent kislányt/kissrácot: a kölyökkutya ugyan olyan. Lehet imádni, de sok vele a probléma J Tévedés az is, hogy „jaj, hát minél kisebb, annál jobban fog hozzám ragaszkodni”. Szinte már közhelynek érzem, annyira sokat hallottam és mondtam már, de egy felnőtt kutya ugyanannyira tud szeretni és ragaszkodni, ha nem jobban, az átélt borzalmak miatt. Higgadtabb, megfontoltabb, tisztában van a helyzetével, éppen ezért kezesebbnek bizonyul. Persze kivétel mindkét oldalon van.

Egyébként kölyökkutya ide vagy oda, van egy „fajta” kutya, aki eleve hátránnyal indul: a fekete kutya. Szerintem a tudomány a mai napig nem talált rá magyarázatot, de a fekete kutyákat kevésbé szeretik az emberek… sajnos a külső mindig befolyásoló tényező. Lehet, hogy imádnivaló, írni-olvasni tudó kutya, de fekete, úgyhogy inkább a tacskót viszik…

Majd pont a menhelyeknek fog jól menni Magyarországon…

Hát igen. Mindez szép és jó, amit itt elmondtam, de sajnos nincsen kolbászból a kerítés… Az állam a világon semmiféle pénzt nem áldoz az állatvédelemre és a menhelyek fenntartására, maximum a területet bérelhetik, de itt meg is áll a támogatás, és inkább csak korlátoznak. A menhelyeknek három fő bevételi forrása van: az adományok, az adó 1% és a pályázati pénzek. Az adománynak minősülő felajánlások nagy része tárgyi, tehát kellékek, gyógyszerek, eledel, a kutyák életszínvonalát növelő dolgok, valamint kisebb-nagyobb pénzösszegek. Az 1%-ért és a pályázati úton megkapható pénzekért azonban mindig nagy a verseny, összegük pedig változó, mint ahogy az is, hogy egyáltalán hozzájut-e a menhely. Tessék csak elképzelni szépen, hogy úgy kéne számolni békávébérletre, kajára, rezsire, sörre, hogy az ember nem tudja, húsz vagy százötvenezer forintot kap-e a következő hónap elején, vagy kap-e egyáltalán bármiféle pénzt. Elég rossz érzés, pláne hogy akár négyszáz állatot is el kell tartani a bizonytalan mennyiségű pénzből. A kutyáknak mindennap enni, inni kell, ha betegek gyógyszer kell nekik, nem lehet azt mondani a Parvo-nak (majdnem mindig halálos kimenetelű, gyorsan és könnyen terjedő kutya- és macskabetegség), hogy a következő stádiummal várjon a következő felajánlásig. Sajnos a pénztelenség egyre inkább jellemző Magyarországra, és ezt a menhelyek is vastagon elszenvedik. Gazdaságtani nonszensz, ami egy állatmenhelyen megy, de mégis fenntartják magukat. Ez az okozója viszont annak, hogy hallani nyomortelep-jellegű, állatnak-embernek egyaránt rettenetes menhelyekről, melyeket ki kell üríteni vagy be kell zárni.

Kik dolgoznak a menhelyeken: Gerald Durrellek, fanatikus környezetvédők, szociopaták?

Minden típusból akad. A többség, legalábbis akikkel én dolgoztam, barátságos, teljesen normális ember, aki érzett magában affinitást arra, hogy a munkaidején túl tegyen valamit a közösségért. Nagyon könnyű és divatos bélyegezgetni, hogy aki menhelyen dolgozik, csak szociopata lehet, akinek nincsenek barátai és a tévével beszélget, pedig nem így van. Persze, vannak fanatikusok, de hol nincsenek? Róluk inkább nem beszélnék, egyrészt, mert nem tartom jellemzőnek, másrészt, meg mert nem hatásköröm ítélkezni felettük. Már mondtam, hogy szinte kivétel nélkül dolgozó, olykor családos emberekről van szó. Hálistennek vannak fiatalok is, gimnazisták, egyetemisták, mint én, akik alkalmi önkéntesmunkát végeznek, ha nem is mindennap, de nagy segítségét nyújtanak. Ez azt jelenti, hogy a munkaidő végezte és a húslevesfőzés, gyereklefektetés között még ellátnak „néhány” állatot. Emberfeletti meló, és nem is mindenki bírja hosszútávon, egyrészt a fizikai, másrészt a mentális megterhelés miatt.

Mit üzensz a blogolvasó gyerekeknek?

 Elsősorban minden reggel fogat kell mosni, és végre meg kell tanulni nekünk is, hogy az nem elég, hogy „szeretem az állatokat”. Ha tényleg szeretjük az állatokat, akkor támogatni kell a menhelyeket, állatot tartani pedig felelősségteljesen kell: át kell gondolni, valóban fel tudjuk- e vállalni egy társállat tartását 2-5-8-15 évre (állatfajtól függően), meg tudjuk-e adni neki, amire szüksége van. És a legfontosabb kulcsszó, amit hihetetlen ostoba indokokkal odáznak el a kutya- és macskatartók: i-v-a-r-t-a-l-a-n-í-t-á-s. Amíg felesleges szaporulat van, meg „nem kellett senkinek a maradék két kölyök”, addig nem oldódik meg a probléma.